Hétvégén végre egyedül voltam. Ennek örömére rendeztem egy orgiasztikus binge-watchot (olvastam is, de arról majd egy másik posztban számolok be).

Kezdeném azzal, hogy nagyon megválogatom, hogy milyen filmeket, illetve könyveket „engedek magamba”.

Egyrészt azt gondolom, hogy túl rövid az élet a szar könyvekhez és a szar filmekhez (és ez a zenére is igaz). Nem szabad az időt rossz filmekre/könyvekre/zenékre pazarolni. Hatalmas mennyiségű, könnyen elérhető jó film/könyv/zene van, egyszerűen nincs semmi, de semmi, ami indokolhatná, hogy rossz filmekkel/könyvekkel/zenékkel üssük el az időt .

A rossz film vizuális szennyezés, a rossz zene zajszennyezés, a rossz könyv pedig környezetszennyezés. Az emberben legyen annyi tudatosság, hogy ismerje önmagát, tudja, hogy mit szeret és annak megfelelően válogasson a kínálatból. Nem kell mindent megnézni, elolvasni, meghallgatni. Nem kell trendinek lenni. A kevesebb legtöbbször több.  

Én tudatosan törekszem arra, hogy a kulturális selejtet kizárjam az életemből. Akár azáltal is, hogy embereket is kizárok ezzel. Ez nem rokonszenves hozzáállás, de nem is kell annak lennie.  

Itten most filmekről lesz szó. Van néhány mankóm a válogatásban. Elsősorban a Rotten Tomatoes-t (www.rottentomatoes.com) szoktam figyelembe venni, mert az a tapasztalatom, hogy a véleményünk nagy általánosságban egybeesik. Negatív irányban gyakorlatilag mindig, a pozitív irányban nagyobb a divergencia, de azt hiszem, ez ízlésbeli kérdés. Rá szoktam még nézni az imdb-re is, bár az nekem nem elég informatív azzal az egy darab nyamvadt számával, amit a filmek mellé rendel, és amiről azt se lehet tudni, hogy keletkezett.

Na, ha ezeken a szűrőkön átment a film, és nincsen benne Ryan Gosling, akkor jöhet. (De igazságtalan vagyok Ryannel. Egy filmjét, a Rendes fickókat igenis láttam, és még tetszett is, de asszem, ennyi elég belőle egyelőre. Come back, when you’ve lived a little, Ryan).

A hétvégén ezeket néztem:

The Eyes of My Mother (2016) rend.: Nicolas Pesce

The Witness (2016) rend.: James D. Solomon

Elle (2016) rend.: Paul Verhoeven

Born to Be Blue (2015) rend.: Robert Budreau

Bad Santa (2003)/Tapló télapó rend.: Terry Zwigoff

There Will Be Blood/Vérző olaj (2007) rend.: Paul Thomas Anderson

Az első négy nyilvánvalóan olyan jó cucc, hogy soha nem fog Magyarországra kerülni. Mondjuk, a Witnesst még meg is értem (bár…), de a Born Ethan Hawke-kal és az Elle Isabelle Huperttel se kell? Megérett ez az ország a pusztulásra...

A The Eyes of My Mother könnyedén viszi a legdisturbingebb filmnek járó díjat, amit valaha láttam. Emberektől elzárt tanyaházban nevelkedő kislány anyját random őrült legyilkolja. Ha azt gondolod, tudod, ki az áldozat ebben a történetben, tévedsz. Fekete-fehérben forgatva forgatja a gyomrot. De nem azért, mert ömlik a vér. Igazából ez a film egy újabb eklatáns példája annak, hogy kis költségvetésből, patakokban folyó vér és genny nélkül is lehet kiváló horrort csinálni, sőt.

Mond valakinek valamit Kitty Genovese neve? Én, asszem, A társas lényben találkoztam vele először. Arról van szó, hogy 1964-ben New Yorkban a nyílt utcán meggyilkoltak egy fiatal nőt. A gyilkosságot 38 ember nézte végig, de egyikük sem tett semmit.

Az esetből óriási felháborodás, és végül tankönyvi példa lett. Tudósok elemezték a „Genovese effektust”, Aronson is kitér rá a fentebbi műben.

Kár, hogy nem egészen így történt a dolog (persze ettől még a Genovese effektus létezik). Az áldozat öccse a fél évszázaddal ezelőtti események nyomába eredt (erről szól a The Witness), és bár az eredménytől szegényebbek lettünk egy jó kis városi legendával, baromi érdekes bepillantást nyerhettünk a média és a hírmanipuláció működésébe.

Az Elle egy thriller és fekete komédia egyben, melyben egy egyedül élő nőt a lakásában megerőszakol egy ismeretlen. Nagyon tetszett a főszereplő, Michelle figurája, szerintem jó kis pszichopata a nő, akit Isabelle Huppert (aki lenyűgözően néz ki 60+ évesen) a szokásos profizmussal formál meg. Kár, hogy jó előre ki lehet találni, hogy ki az ismeretlen erőszakoló, de úgysem ez a lényeg.

Egy mondat, amit magammal viszek a filmből: „You’ve always wanted a sanitized version of life, Michelle.”

A Born to be Blue-ról csak az elragadtatás hangján tudok írni. Igazából külön posztot érdemelne. 2015 legjobb filmje az én véleményem szerint. Hogyan lehetséges az, hogy Ethan Hawke-hoz nem vágtak hozzá azonnali hatállyal és soron kívül egy Oscar díjat??? Bár a film büszkén nem kíván tényszerűen hű maradni Chet Baker életrajzához, egészen beleszerettem abba az arrogáns, önző, sebezhető, rapszodikus figurába, amit Hawke felmutat.

Azért is szeretem az ilyen filmeket, mert kénytelen vagyok szembesülni általuk a saját előítéleteimmel. Hawke-t én már rég leírtam, mint (ki)üres(edett), gázsiért dolgozó hollywoodi megasztárt, és most annyira jól esett szembesülni azzal, hogy nincs igazam. Több ilyen élményem volt már, például Leonardo di Caprióval kapcsolatban. Azt gondolom, az ilyen felismerésekért (is) érdemes filmeket nézni. Bónusz, hogy Hawke gyönyörűen öregszik. Az idő múlásával egyre markánsabbá válik az arca (térképvonalakat rajzol rá az idő), és nagyszerű, hogy nem érez ingert arra, hogy szétlövesse botoxszal. Mindenkinek: Come back, when you've lived a little.

Ezt a posztot most itt befejezem, és majd később folytatom (eddig esett jól írnom).

Régen élveztem már könyvet ennyire, mint ezt a „bélelt” regényt. Olvasás közben egyfolytában azon csodálkoztam, hogyhogy nem ismertem korábban ezt a szerzőt, hiszen ez nagyon tud írni. (Jó-jó, tudom, tájékozatlan vagyok, azért.)

Sajnos jellememből fakadóan kritizálni sokkal jobban tudok, mint dicsérni, így lehet, hogy ez a reci egy alaktalan ömlengés lesz, de remélem, azért lesz, aki végigolvassa.

Nem azt mondom, hogy ez egy hibátlan regény, távol van attól, de az ambíció és a tehetség benne van.

Igazából ez nem is egy, hanem két regény. Regény a regényben. Ősi trükk, az olvasó olvassa a könyvet az olvasóról, aki olvassa a könyvet. Ily módon a regény egyszerre narrál, és olvassa önmagát. A magamfajta perverz meta-olvasóknak ez instant orgazmus, így elnézést kérek azoktól, akiknek nincsenek ilyen hajlamaik, de most ezt ki kell élnem.

A fenti „bélelt” szerkezet csodálatos elmélkedésekre ad lehetőséget az írás természetéről, az alkotói folyamatról, az író és az olvasó, valamint a valóság és a fikció viszonyáról. Nem kell félreérteni: ezek az elmélkedések csak jelzésszerűen vannak jelen a könyvben, nem kell hosszú irodalmi eszmefuttatásokra számítani, nyugi van, ez a téma inkább továbbgondolásra van ajánlva az olvasónak.

(A könyv szerkezetéről  még hosszan lehetne írni, de egyrészt az unalmas lenne, másrészt részben nem is értek hozzá, pl. zene).

Adva van egy középkorú nő, Susan, aki egyszer csak kap egy regény-kéziratot a 20 éve nem látott volt férjétől. Három ülésben olvassa végig, és mi vele olvasunk.

Tudom, hogy manapság minden regényre azt szokás mondani, hogy lélegzetelállító, lebilincselő, hajmeresztő, ütős stb. de ezeket felejtsétek el. Én nem hiszem, hogy valaha olvastam ennyire ütős regénykezdést, mint Wrighté. A regény a regényben első 100 oldalán akkora gyomrost ad az olvasónak, hogy a defibrilátor adja a másikat.  Egy ártatlannak induló, de végzetessé váló kirándulás, ami fokozatosan egyre borzalmasabb és borzalmasabb lesz (az alapszituáció nagyban emlékeztet az Eden Lake c.  2008-as filmre, de ez a könyv sokkal ügyesebben manipulálja az olvasó feszültségét), olyan ez a regénykezdés, mint amikor egy Forma 1-es autó kilő a startvonalról.

Ezt az elképesztő feszültséget azonban nem lehet sokáig fenntartani, a végzetszerű klimax után a regény belassul, emberi tempóra vált, és elképzelhető, hogy némelyek itt csalódottan abba is hagyják az olvasást.

Pedig ami következik, az egy már-már perverzen mélyre ható  analízis, bizarr „fejlődésregény” a „belső” regény főhőséről a gyász szemüvegén keresztül szemlélve. Ezzel egybefonódva, „interlude”-ok formájában ismerjük meg Susan első és második házasságának történetét. Nem tartom kizártnak, hogy ez a rész próbára teszi egyes olvasók türelmét, de türelem, az utolsó részben ismét felgyorsulnak az események.

De, azt hiszem, túl sokat árulok el, és az lenne a cél (ha van olyan ennek a blognak), hogy olvassátok el a könyvet, mert JÓ.

A mennybe magasztalás után ejtsünk szót a könyv hibáiról. Már említettem, hogy helyenként kicsit túl van tolva a turkálás a lelki trutymóban. Ugyanakkor a regény legnagyobb hibájának azt tartom, hogy nem tudott szerethető szereplőket teremteni. Susanról túl keveset tudunk meg, a regény a regényben főszereplője pedig inkább antihős (újabb filmes áthallás: emlékeztet a Fargo c. filmsorozat Lesterére annak amoralitása nélkül) . Sajnálni lehet, de szeretni nem.

Ennek ellenére ez egy nagyon is ajánlott olvasmány annak, aki szereti a pszichothrillereket, de igényli a komplexebb mondanivalót, és nem idegenkedik a lélektani regényektől sem.

Ja, a könyvből film is készült Nocturnal Animals címmel (magyarul: Éjszakai ragadozók), amit mostanában mutatnak be a mozik. De szerintem olvassátok el a könyvet(hamarosan magyarul is olvasható lesz), mielőtt megnézitek.

4 és fél pontot ér a könyv.

Mielőtt szénné gyalázom ezt a könyvet, szeretném megdicsérni.

Azért nem mindennap esik meg, hogy thriller műfajban egy hihető, az olvasó figyelmét foglyul ejtő, sallangmentes, valódi pageturnert olvashatunk.

A sallangmentességnek köszönhető, hogy a történet jól pereg, s bár túlságosan meglepő fordulatok nincsenek, sikerül fenntartani az olvasó érdeklődését.

Tetszett a nem hagyományos főhős, Erika Foster. Bár a külsejéről nem sokat tudunk meg azon kívül, hogy rövid szőke haja van és vékony, azt sejteni lehet, hogy nem a szokásos bombázó, ha egyszer nem lehet hipp-hopp szalonképessé tenni egy élő sajtótájékoztatóhoz.  És ha jól számolunk, legalább 45 évesnek kell lennie, miután a könyv szerint 25 éves nyomozói múltja van.  

A könyv üdítő kivétel lehetne, ha nem tengenének túl benne a krimi műfajból oly jól ismert klisék. A nyomozó-főhős, akinek megölték a társát, a briliáns nyomozó, akinek unortodox módszereit rossz szemmel nézik szellemileg leárnyékolt felettesei, ezért el is távolítják az ügy éléről (minek következtében hősünk kénytelen magánúton folytatni a nyomozást egy ideig) hogy aztán, mikor bebizonyosodik, hogy mégis neki volt igaza, sűrű mea culpázás közepette visszahelyezzék oda.

Az átmenetileg számkivetett főhős mellett a végsőkig, akár a saját rovásukra is kitartó kollégák… Már tényleg csak egy banális szerelmi szál hiányzik egy keményre gyúrt fickóval, aki lehetőleg szintén rendőr és túlteng benne a védelmező ösztön.

Mindezek ellenére egy viszonylag élvezhető olvasmányt kapunk, és én nagyon drukkoltam, hogy a kezdeti lendületet sikerüljön fenntartani a könyv majd’ 400 oldalán keresztül. De sajnos ez nem sikerült.

Fentebb írtam, hogy túlságosan meglepő fordulatok nincsenek benne. Nos, egy mégis van, de az is jobb lett volna, ha nincsen.

Minden krimi végére kell egy fordulat, amikor kiderül, hogy nem is az a gyilkos, akit végig gyanúsítottunk, hanem valaki más, akiről soha az életben nem gondolta volna senki (lásd fentebb „klisék”).  Ezzel alapvetően nincs is gond, lehet ezt jól is csinálni, úgy, hogy tényleg meglepődjön az olvasó.

Sajnos a The Girl in the Ice-ban ez a végső nagy fordulat laposra, unalmasra és fantáziátlanra sikeredett. Egy óriási pofára eséssel egyenértékű, bár az minden bizonnyal lélegzetelállítóbb. Nyilván van köze ennek ahhoz is, hogy már az eredeti gyanúsított személye sem volt túl izgalmas. 

Egy másik klisé a krimiműfajban, hogy mindig az a gyilkos a végén, aki a legkevésbé gyanús. Anélkül, hogy szétspoilerezném ezt a recit, maradjunk annyiban, hogy a szerző tudja ezt, csak nagyon nem tudja alkalmazni. Az oké, hogy az a gyilkos, aki a legkevésbé gyanús, de ennek azért a könyvben szépen előre meg kell ágyazni, különben hiteltelenné válik az egész, és a vége kiábrándulás.

A végjátékra már nem érdemes szót vesztegetni, annyira jól ismerjük más krimikből ezeket a fordulatokat (sosem fogom megérteni, hogy az egyébként nem teketóriázó gyilkosok miért nem gyilkolják meg azonnal a főhőst, miért hurcolják el jó messzire, és miért eszelnek ki bonyolultnál bonyolultabb (valószerűtlen) terveket a kinyírására, mikor pár perc alatt is elintézhetnék. Nyilván azért, persze, hogy a főhősnek legyen ideje megmenekülni. Micsoda előzékenység!)

Összességében: ez a könyv jobbnak indult, mint amilyen lett.

3 és fél pontot ér. A fél pontot az egyébként kiváló tempójáért kapja a könyv.

Introvertált vagyok. 

Könyvek és filmek társaságában érzem magam a legjobban.

A blogban ezekről lesz szó.