Régen élveztem már könyvet ennyire, mint ezt a „bélelt” regényt. Olvasás közben egyfolytában azon csodálkoztam, hogyhogy nem ismertem korábban ezt a szerzőt, hiszen ez nagyon tud írni. (Jó-jó, tudom, tájékozatlan vagyok, azért.)

Sajnos jellememből fakadóan kritizálni sokkal jobban tudok, mint dicsérni, így lehet, hogy ez a reci egy alaktalan ömlengés lesz, de remélem, azért lesz, aki végigolvassa.

Nem azt mondom, hogy ez egy hibátlan regény, távol van attól, de az ambíció és a tehetség benne van.

Igazából ez nem is egy, hanem két regény. Regény a regényben. Ősi trükk, az olvasó olvassa a könyvet az olvasóról, aki olvassa a könyvet. Ily módon a regény egyszerre narrál, és olvassa önmagát. A magamfajta perverz meta-olvasóknak ez instant orgazmus, így elnézést kérek azoktól, akiknek nincsenek ilyen hajlamaik, de most ezt ki kell élnem.

A fenti „bélelt” szerkezet csodálatos elmélkedésekre ad lehetőséget az írás természetéről, az alkotói folyamatról, az író és az olvasó, valamint a valóság és a fikció viszonyáról. Nem kell félreérteni: ezek az elmélkedések csak jelzésszerűen vannak jelen a könyvben, nem kell hosszú irodalmi eszmefuttatásokra számítani, nyugi van, ez a téma inkább továbbgondolásra van ajánlva az olvasónak.

(A könyv szerkezetéről  még hosszan lehetne írni, de egyrészt az unalmas lenne, másrészt részben nem is értek hozzá, pl. zene).

Adva van egy középkorú nő, Susan, aki egyszer csak kap egy regény-kéziratot a 20 éve nem látott volt férjétől. Három ülésben olvassa végig, és mi vele olvasunk.

Tudom, hogy manapság minden regényre azt szokás mondani, hogy lélegzetelállító, lebilincselő, hajmeresztő, ütős stb. de ezeket felejtsétek el. Én nem hiszem, hogy valaha olvastam ennyire ütős regénykezdést, mint Wrighté. A regény a regényben első 100 oldalán akkora gyomrost ad az olvasónak, hogy a defibrilátor adja a másikat.  Egy ártatlannak induló, de végzetessé váló kirándulás, ami fokozatosan egyre borzalmasabb és borzalmasabb lesz (az alapszituáció nagyban emlékeztet az Eden Lake c.  2008-as filmre, de ez a könyv sokkal ügyesebben manipulálja az olvasó feszültségét), olyan ez a regénykezdés, mint amikor egy Forma 1-es autó kilő a startvonalról.

Ezt az elképesztő feszültséget azonban nem lehet sokáig fenntartani, a végzetszerű klimax után a regény belassul, emberi tempóra vált, és elképzelhető, hogy némelyek itt csalódottan abba is hagyják az olvasást.

Pedig ami következik, az egy már-már perverzen mélyre ható  analízis, bizarr „fejlődésregény” a „belső” regény főhőséről a gyász szemüvegén keresztül szemlélve. Ezzel egybefonódva, „interlude”-ok formájában ismerjük meg Susan első és második házasságának történetét. Nem tartom kizártnak, hogy ez a rész próbára teszi egyes olvasók türelmét, de türelem, az utolsó részben ismét felgyorsulnak az események.

De, azt hiszem, túl sokat árulok el, és az lenne a cél (ha van olyan ennek a blognak), hogy olvassátok el a könyvet, mert JÓ.

A mennybe magasztalás után ejtsünk szót a könyv hibáiról. Már említettem, hogy helyenként kicsit túl van tolva a turkálás a lelki trutymóban. Ugyanakkor a regény legnagyobb hibájának azt tartom, hogy nem tudott szerethető szereplőket teremteni. Susanról túl keveset tudunk meg, a regény a regényben főszereplője pedig inkább antihős (újabb filmes áthallás: emlékeztet a Fargo c. filmsorozat Lesterére annak amoralitása nélkül) . Sajnálni lehet, de szeretni nem.

Ennek ellenére ez egy nagyon is ajánlott olvasmány annak, aki szereti a pszichothrillereket, de igényli a komplexebb mondanivalót, és nem idegenkedik a lélektani regényektől sem.

Ja, a könyvből film is készült Nocturnal Animals címmel (magyarul: Éjszakai ragadozók), amit mostanában mutatnak be a mozik. De szerintem olvassátok el a könyvet(hamarosan magyarul is olvasható lesz), mielőtt megnézitek.

4 és fél pontot ér a könyv.