Mielőtt szénné gyalázom ezt a könyvet, szeretném megdicsérni.

Azért nem mindennap esik meg, hogy thriller műfajban egy hihető, az olvasó figyelmét foglyul ejtő, sallangmentes, valódi pageturnert olvashatunk.

A sallangmentességnek köszönhető, hogy a történet jól pereg, s bár túlságosan meglepő fordulatok nincsenek, sikerül fenntartani az olvasó érdeklődését.

Tetszett a nem hagyományos főhős, Erika Foster. Bár a külsejéről nem sokat tudunk meg azon kívül, hogy rövid szőke haja van és vékony, azt sejteni lehet, hogy nem a szokásos bombázó, ha egyszer nem lehet hipp-hopp szalonképessé tenni egy élő sajtótájékoztatóhoz.  És ha jól számolunk, legalább 45 évesnek kell lennie, miután a könyv szerint 25 éves nyomozói múltja van.  

A könyv üdítő kivétel lehetne, ha nem tengenének túl benne a krimi műfajból oly jól ismert klisék. A nyomozó-főhős, akinek megölték a társát, a briliáns nyomozó, akinek unortodox módszereit rossz szemmel nézik szellemileg leárnyékolt felettesei, ezért el is távolítják az ügy éléről (minek következtében hősünk kénytelen magánúton folytatni a nyomozást egy ideig) hogy aztán, mikor bebizonyosodik, hogy mégis neki volt igaza, sűrű mea culpázás közepette visszahelyezzék oda.

Az átmenetileg számkivetett főhős mellett a végsőkig, akár a saját rovásukra is kitartó kollégák… Már tényleg csak egy banális szerelmi szál hiányzik egy keményre gyúrt fickóval, aki lehetőleg szintén rendőr és túlteng benne a védelmező ösztön.

Mindezek ellenére egy viszonylag élvezhető olvasmányt kapunk, és én nagyon drukkoltam, hogy a kezdeti lendületet sikerüljön fenntartani a könyv majd’ 400 oldalán keresztül. De sajnos ez nem sikerült.

Fentebb írtam, hogy túlságosan meglepő fordulatok nincsenek benne. Nos, egy mégis van, de az is jobb lett volna, ha nincsen.

Minden krimi végére kell egy fordulat, amikor kiderül, hogy nem is az a gyilkos, akit végig gyanúsítottunk, hanem valaki más, akiről soha az életben nem gondolta volna senki (lásd fentebb „klisék”).  Ezzel alapvetően nincs is gond, lehet ezt jól is csinálni, úgy, hogy tényleg meglepődjön az olvasó.

Sajnos a The Girl in the Ice-ban ez a végső nagy fordulat laposra, unalmasra és fantáziátlanra sikeredett. Egy óriási pofára eséssel egyenértékű, bár az minden bizonnyal lélegzetelállítóbb. Nyilván van köze ennek ahhoz is, hogy már az eredeti gyanúsított személye sem volt túl izgalmas. 

Egy másik klisé a krimiműfajban, hogy mindig az a gyilkos a végén, aki a legkevésbé gyanús. Anélkül, hogy szétspoilerezném ezt a recit, maradjunk annyiban, hogy a szerző tudja ezt, csak nagyon nem tudja alkalmazni. Az oké, hogy az a gyilkos, aki a legkevésbé gyanús, de ennek azért a könyvben szépen előre meg kell ágyazni, különben hiteltelenné válik az egész, és a vége kiábrándulás.

A végjátékra már nem érdemes szót vesztegetni, annyira jól ismerjük más krimikből ezeket a fordulatokat (sosem fogom megérteni, hogy az egyébként nem teketóriázó gyilkosok miért nem gyilkolják meg azonnal a főhőst, miért hurcolják el jó messzire, és miért eszelnek ki bonyolultnál bonyolultabb (valószerűtlen) terveket a kinyírására, mikor pár perc alatt is elintézhetnék. Nyilván azért, persze, hogy a főhősnek legyen ideje megmenekülni. Micsoda előzékenység!)

Összességében: ez a könyv jobbnak indult, mint amilyen lett.

3 és fél pontot ér. A fél pontot az egyébként kiváló tempójáért kapja a könyv.